Az emberek egyre jobban kiábrándulnak a politikából ‑ a közhely igazságára utal, hogy hasonló időszakban, mint most, tehát fél évvel az országgyűlési választások valószínű időpontja előtt 2001-ben még a szavazókorú népesség 63 százaléka, 2005-ben 50 százaléka, most pedig már csak 46 százaléka mondta azt a Medián kérdezőbiztosainak, hogy egy „jövő vasárnapi” választáson biztosan elmenne szavazni (1. ábra). Ez azért is furcsának tűnhet, mert a szavazni szándékozók számottevően kevesebben vannak azoknál, akik – még most októberben is, amikor ez már gyakorlatilag lekerült a politika napirendjéről –előrehozott választásban látnák a megoldást az ország problémáira. Az utóbbiak aránya az év első felében tartósan megközelítette a kétharmadost, és csak a közelmúltban esett vissza, de még októberben is 57 százalék (2. ábra). Az, hogy ez a kormányváltó közhangulat nem feltétlenül jár aktív elkötelezettséggel, abból is látszik, hogy az előrehozott választás híveinek is nem kevesebb, mint 14 százaléka állítja: biztosan nem menne el szavazni.

 

Pedig a pártok mozgósítási képessége a következő választásnak is kulcskérdése lesz, és ebben – ha a szimpatizánsok mostani hajlandóságát vesszük alapul – jelentős fölényben van a jobboldal. Az elemzés megbízhatósága végett itt érdemes az elmúlt negyedév összevont adataira támaszkodni, és akkor kiderül, hogy a Fidesszel rokonszenvezők 61 százaléka, a Jobbik-támogatók pontosan kétharmada, az MSZP híveinek pedig csak az 55 százaléka „biztos” szavazó. Még kevésbé mobilizálható a bejutási küszöb átlépésében csak reménykedő kisebb parlamenti pártok amúgy is megfogyatkozott tábora: az SZDSZ-esek 34 százaléka, az MDF-esek 31 százaléka állítja magáról, hogy mindenképp ott lesz a következő voksoláson.

 

A jobboldal más értelemben is mozgékonyabb. A pártok között napjainkban az egyik legélesebb választóvonal a generációs szakadék: míg az MSZP-szavazók átlagéletkora 54 év, és közel felük (48 százalék) nyugdíjas, addig a Fidesz-szavazók átlagéletkora 45 év és közöttük csak 26 százalék a nyugdíjasok aránya. Szavazótáborának átlagos 37 évével még inkább életkori rétegpártnak minősíthető a Jobbik, amely ráadásul nemcsak fiatalosabb, de „férfiasabb” is minden más pártnál. Általában ugyanis a nemek aránya kiegyensúlyozott az egyes szavazótáborokban, a jobboldali radikálisok körében viszont kétharmad-egyharmad a férfi-nő arány.

 

Nagyjából fél évvel a Bajnai-kormány megalakulása után és – valószínűsíthetően – ugyanennyivel a választás előtt érdemes azt is megvizsgálni, hogy a közvélemény milyennek ítéli a kormányfő és kabinetje teljesítményét. Annál is inkább, mivel az összes eddigi kormány népszerűsége jelentősen nőtt a választás előtti évben. Ez a javuló megítélés eddig csak Gyurcsány Ferencnek hozott választási győzelmet, ám a folytatás már korántsem volt ilyen közkedvelt: lemondásakor Gyurcsány Ferenc volt a rendszerváltás utáni legnépszerűtlenebb miniszterelnök. A kezdet a Bajnai-kormány esetében sem volt túl erős. Az új miniszterelnök tetszési indexe pontosan megegyezett a távozóéval (17 százalék), a relatív többség (43 százalék) azt valószínűsítette, hogy az új kabinet munkája rosszabb lesz, mint az elődjéé volt, és csak minden hatodik választó remélt kedvező változást (Mélységélesség). Azóta jelentős mértékben javult a kormány megítélése, és még inkább a kormányfőé. Szinte hónapról hónapra nőtt azoknak az aránya, akik Bajnait szívesen látták volna „fontos politikai szerepben”, miközben a politikusok megítélése általában véve inkább romlott, mint javult. És bár most is csak kevesebb, mint minden negyedik választó szimpatizál Bajnaival, mára a népszerűségi rangsor középmezőnyébe, a 14. helyre tornászta fel magát, pedig júniusban még a 25 legismertebb politikus közül csupán hármat előzött meg (Passzív rezisztencia). Ma már a korábbinál többen gondolják (28 százalék), hogy a Bajnai-kormány jobban dolgozik, mint az elődje, és jóval kevesebben (16 százalék) mondják ennek az ellenkezőjét.

 

A Bajnai-kormány javuló megítélésének egyik magyarázata az lehet, hogy a magát válságkezelőként pozícionáló kabinet képes volt a közvéleményben valamelyest leválasztani magát a meglehetősen népszerűtlen szocialistáktól. Ez a felvetés egyben arra is magyarázatot adhatna, hogy a kabinet elfogadottságának növekedése miért nem járt együtt az MSZP megerősödésével. Ám ennek a magyarázatnak ellentmond, hogy Bajnai megítélése leginkább éppen az MSZP-szavazók körében javult. A Gyurcsány vezérségéhez szokott szocialista szavazókat elbizonytalaníthatta a kormányfő lemondása, és szűk egyharmaduk bizalmatlanul fogadta az amúgy sem túl felemelő körülmények között kiválasztott új kormányfőt. Mostanra azonban Bajnait az MSZP-táboron belül nagyon hasonlóan látják, mint egykor Gyurcsányt (népszerűségi mutatója e körben 87 százalék), igaz, a Fidesz-szavazók nagyjából ugyanolyan mértékben utasítják el őt is, mint az elődjét. Úgy tűnik tehát, a Bajnai-kormány tevékenysége hozzájárulhatott ahhoz, hogy az EP-választási vereség után megállt az MSZP-szavazótábor morzsolódása, de továbbra is kérdés, hogy hozzásegítheti-e a kabinet viszonylag jó megítélése a szocialistákat, hogy elmozduljanak a mélypontról.

 

A lehetséges forgatókönyvek értékeléséhez támpontot adhat a pártpreferenciával nem rendelkezők véleményének vizsgálata. Bajnai megítélése ebben a körben is jelentősen javult június óta és bár közülük most csak kevesebb, mint minden ötödik kedveli a kormányfőt, a népszerűsége még így is megelőzi az egyébként a lista elején álló Orbán Viktorét (16 százalék). Az úgynevezett „bizonytalanok” tábora – legalábbis a Medián felméréseiben – sokkal kisebb és sokkal kevésbé hadra fogható, mint ahogy azt sok politikus látni szeretné. A legtöbbjük ugyanis egyáltalán nem bizonytalankodik: biztosra veszi, hogy nem fog elmenni szavazni. Bajnai és más kormánypárti politikusok viszonylag jó pozíciója a pártpreferenciával nem rendelkezők körében főleg annak tulajdonítható, hogy ezeknek a szavazóknak a relatív többsége még ma is úgy emlékszik, 2006-ban az MSZP-re voksolt. És bár ezek a megkérdezettek nem tudnak, vagy nem akarnak válaszolni arra a kérdésre, hogy melyik pártra szavaznának egy most vasárnapi választáson, más kérdések alapján azért a jelenlegi pártszimpátiájuk is vizsgálható. Például azzal a kérdéssel, hogy milyen „osztályzatot” adnak az egyes pártoknak.  Ezek alapján jól látható, hogy a válaszmegtagadók egyötödének is van kedvenc pártja, és nagyjából annyi MSZP-szimpatizáns van közöttük, mint ahány potenciális fideszes. Magyarán, ennek a szavazói rétegnek az aktivizálódása inkább az MSZP pozícióit javítaná, de korántsem olyan mértékben, ami jelentős változást hozna a pártok közötti erőviszonyokban.