A válaszokból ugyanakkor az is látszik, mennyire képlékeny fogalom az, hogy ’tudós’. A válaszok között gyakran szerepeltek feltalálók, akik valamilyen technikai újdonsággal valóban gazdagították ugyan a világot, ám az már kétséges, hogy a tudományos értelemben vett tudást és szakirodalmat is bővítették-e. Ha ugyanis azt tekintjük tudósnak, aki a világról való ismereteinket gyarapítja, és olyan összefüggésekre, mechanizmusokra bukkan, amelyeket korábban nem ismertünk, valamint a világ jelenségeit a tudomány módszereivel közelíti meg, akkor bizony a feltalálókat (például a bűvös kocka szülőatyját) nem lehet a tudósok közé sorolni. Tovább árnyalja a képet, hogy sok olyan személyt is említettek a megkérdezettek, akik pályájuk során alkottak tudományos munkákat is, írtak tanulmányokat, ám nem ezért vagy nem elsősorban ezért tartotta meg őket a nemzeti emlékezet. Ilyenek például egyes államférfiak (Széchenyi István vagy Deák Ferenc), vagy művészek (például Bartók Béla). Végül többen soroltak fel művészeket (például magyar írókat, költőket), ami már elég tág értelmezése a tudós embernek. A felsorolt neveket tekintve az is látszik, hogy az emberek lényegében csak a természettudományok képviselőit tekintik jelentős tudósnak, Széchenyi Istvánt leszámítva nem volt egyetlen olyan személy sem, aki a bölcsészet- vagy társadalomtudományok művelője és legalább 2 százaléknyian említették volna. A legtöbben egyébként az egyetlen Magyarországon Nobel-díjat kapott tudósunkat, Szent-Györgyi Albertet említették, valamivel kevesebben a közelmúltban elhunyt Teller Edét, akitől nem sokkal maradt el az anyák megmentőjeként emlegetett Semmelweis Ignác (1. ábra).

 

A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) élvezi a legnagyobb közbizalmat a kérdőívben szereplő 20 intézmény közül, bár az is igaz, hogy a szakszervezetek mellett az MTA-ról tudtak a legkevesebben véleményt alkotni: minden tizedik embernek ugyanis nem volt róla elképzelése (1. táblázat). Az Akadémia vezetőjét is csak minden negyedik ember ismeri (névről). A tájékozottság azonban növelni látszik a tudomány intézménye iránti bizalmat: a magasabb iskolázottságúak és az urbanizáltabb helyen élők a többieknél jobban bíznak benne (2. táblázat). Az Akadémiának egyébként a kutatás mellett főleg szimbolikus szerepet szán a közvélemény, azaz reprezentálja a magyar tudományosságot itthon és külföldön. További fontos feladata a gondoskodás a kutatások személyi és tárgyi feltételeiről. Ezeknél kisebb jelentőséget kapott, de ugyancsak elvárják az MTA-tól a válaszadók, hogy támogassa a felsőoktatást és az idős tudósokat, hogy tudományos lapokat adjon ki, valamint hogy nemzeti, stratégiai kérdésekben foglaljon állást, és véleményével segítse a kormányzat munkáját (2. ábra).

 

A Mediánnak már egy tíz évvel ezelőtt készített felmérése is azt mutatta, hogy néhány más csoportnál jóval kedvezőbb a tudósok társadalmi megítélése (lásd: Magyarország külföldi megítélése). Egy ebben az évben készült korábbi kutatásunk pedig arra világított rá, hogy a tudománynak igen magas a társadalmi presztízse, ha a kérdést úgy vizsgáljuk, hogy a népesség mennyi közpénzt áldozna rá más olyan területekhez képest, amelyeken szintén fontos az egyéni teljesítmény, mint például a művészetek, a sport vagy akár a katonaság (lásd: Agyelszívás). Ha azonban fontos társadalmi „szolgáltatásként” próbáljuk meghatározni a tudományt, akkor már jóval szerényebb eredményt ér el: közpénzből a közbiztonság mellett a tudományra költenék a legkevesebbet az emberek, míg az oktatásra, az egészségügyre, a közlekedés fejlesztésére vagy a gyermekek és idősek támogatására jóval többet (3. ábra). Ezt a képet némileg árnyalja az, hogy az MTA presztízse nemcsak azért magas, mert jelentős iránta a társadalmi bizalom, hanem azért is, mert ezt az intézményt tartják a legkompetensebbnek akkor, amikor dönteni kell, hogy milyen kutatásokat finanszírozzanak. A kutatásokra szánt költségvetési források elosztásában a népesség egyharmada szerint az MTA-nak kellene kimondani a döntő szót, további 18 százalék tudós bizottságokra, 11 százalék általában a tudósokra bízná, mindenféle intézményi háttér megjelölése nélkül. Mindössze háromtizednyien igényelnének a tudósoktól valamilyen felelősséget a pénzek elköltésében: 18 százalék szerint a pénzt adó állami szervnek, 9 százalék szerint a gazdaság igényeinek, 2 százalék szerint a közpénzeket adó lakosság egy független szervezetének kellene megmondania, hogyan költsék el a kutatási pénzeket (4. ábra). Az MTA-val kapcsolatban egyébként nagyon fontosnak tartják a megkérdezettek (a 100-as skálán 87 pontos átlagot ért el), hogy tartson távolságot a mindenkori politikai vezetéstől, és ebben pártszimpátia alapján sem adódott véleménykülönbség a válaszadók között.

 

A népesség igen sokra tartja a magyar tudomány színvonalát nemzetközi viszonylatban. A nagy többség egyetértett azzal, hogy a magyar tudósok eredményei hírnevet szerezhetnek az országnak, valamint azzal, hogy a legjobb tudósok külföldre mennek, így a sikert más országok arathatják le. A közepesnél nagyobb egyetértést kapott az az állítás is, hogy túl költséges a tudományos eredményekkel hírnevet szerezni, ennek más módja is lenne, ám a tudományos teljesítményeknek az országimázsra gyakorolt jótékony hatását nagyobb részt elismerték a válaszadók (5. ábra). A magyar tudományt egyébként világviszonylatban elég jelentősnek tartják az emberek: a megkérdezettek közel fele az Egyesült Államokat, 14 százalék Japánt, 5 százalék pedig Magyarországot tartja tudományos tevékenységben az elsőnek, megelőzve ezzel a nagy nyugat-európai vagy a skandináv államokat is (6. ábra). A közép-, kelet-európai térséget tekintve pedig csak 8 százalékponttal előzi meg Magyarországot Ausztria, a többi ország a tudományos teljesítmény szempontjából mind jóval hátrébb került (7. ábra).